Kárász (ezüst) (Carassius gibelio (Bloch, 1782))

Eredeti hazája Délkelet-Ázsia, de ma már Európa túlnyomó részén megtalálható. Hazánkban az 1954. évi importját követően terjedt el, és ma már legtöbb vizünkben előfordul. Jól alkalmazkodik, a hegyi patakok kivételével szinte minden víztípusban megtalálható.
Napjainkban vitatott kérdés, hogy idegen eredetű-e. A szakemberek szerint elképzelhető, hogy már a XIX. század előtt is jelen volt vizeinkben, csak kis számban. Tömeges elszaporodását elősegítethette tudatos telepítése a vizeinkbe, de ezenkívül talán más tényezőkkel is összefüggésbe hozható, amelyek időben egybeesnek a betelepítésekkel.
Igazi élőhelyét a dús növényzetű sekély állóvizek jelentik, ahol nagy állományai alakulhatnak ki.

Oldalról lapított, magas hátú, de zömök, vaskos testű hal. Barna vizekben a háta sötét, oldala sárgás. Tiszta, áttetsző vizekben világosabb, oldalai ezüstösen csillogóak, hasa fehéres.
Átlagos mérete 20-30 cm, a feje viszonylag kicsi, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló, bajusza nincs. Legjobban a széles kárász hasonlít hozzá, de annak a hátúszója lekerekített, és a fiatalok faroknyelén fekete gyűrű vagy sötét folt látható. Hasonlít hozzá a ponty is, de annak fölső állkapcsán és a szájszögletében 1-1 pár pici bajusz található.
Pikkelyeinek színe általában ezüstös, de a tőzeges vizekben élő példányoké aranysárga is lehet.

Vegyes táplálkozású hal, ezért is képes a különböző vizekben megélni. Főként apróbb gerinctelen állatokat fogyaszt, de élőbevonatot, növényi anyagokat és szerves törmeléket is fogyaszt. Az ikrákat több részletben, május-júniusban rakják le a sekélyebb vizek növényzetére. Régebben kizárólag ikrás egyedekből álló állománya élt nálunk, amely más pontyfélék tejes egyedeivel ívott össze. Az utódok azonban kizárólag az anyák örökítőanyagát hordozták, ezért nem hibridek, hanem mind ikrás ezüstkárászok lettek. Három évtizede azonban megjelentek köztük a hímek is, és most már más fajokhoz hasonlóan is szaporodik. Ikráit a sekélyebb vizek növényzetére szórja.