Kecsege (Acipenser ruthenus (Linnaeus, 1758))

A kecsege viszonylag könnyen felismerhető tokféle (1. ábra). A háti vértek száma 12-17, az oldalvérteké 56-71, a hasvérteké 12-18. A kopoltyútüskék száma az első íven 16-21. Orra elvékonyodó, hosszú, enyhén fölfelé hajló.
 Az orr vagy hosszabb és hegyes, vagy rövi-debb és tompa. Egyes vélemények szerint a tompa orrú változat gyorsabban nő, és egy-két évvel hamarabb éri el az ivarérettségét, más vizsgálatok viszont nem támasz-tották alá ezt a megállapítást, és ezért azt állítják, hogy az orr hossza egy rendkívüli egyedi változatosságot mutató bélyeg a kecsege esetében (SokoloVés VaSileV1989). Hasoldalon nyíló szája kicsi, alsó ajka középen megszakított,amely alapján jól megkülönböztethető a simatoktól. Bajuszszálai rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. A lénai tok bajuszszálai hasonlóan hosszúak, de nem rojtozottak, hanem simák. A kecsege szeme viszonylag kicsi, nem játszik jelentős szerepet a tájékozódásban.Színe többnyire sötét szürkésbarna, enyhe zöldes árnyalattal,
 a hasa sárgásfehér. Úszóinak alapszíne sötétszürke, a hasúszók és a farokalatti úszó enyhén vörhenyesek. Az úszókat keskeny fehéres sáv szegélyezi. Ritkán előfordulnak teljesen fehér (var. albinea) vagy rózsaszínes-sárga (var. erythraea) színváltozatú példányai is. A kecsege növekedése lassabb, mint a rokonaié. Legnagyobb példá-nyai 100-125 cm hosszúak, súlyuk elérheti a 16 kg-ot. Az eddig kimuta-tott legidősebb példány életkora 27 év volt (Lukin és társai 1981).

Elterjedés: Az euro-szibériai elterjedésű kecsege megtalálható a Kaszpi-,
 a Fekete- és az Azovi-tenger északi felén beömlő folyókban, továbbá Nyugat-Szibériában, az Ob és a Jenyiszejvízrendszerében (Berg 1948). Ered-ményesen
telepítették többek között a Barents-tengerbe ömlő Pecsora folyó vízrendszerébe, a Balti-tengerbe torkolló Daugavába,a Ladoga-tóba stb. (Pintér 1989, Kottelat és Freyhof 2007)
A Kárpát-medence nagyobb folyóiban állományai jelentősek,a kisebb folyókban csak alkalmilag jelenik meg. Előfordulása ismert: a Duna és a Dráva teljes hazai szakaszán, a Mosoni-Dunában, a Rába és az Ipoly alsó szakaszán, a Murában, a Tisza teljes hazai szakaszán, a Szamosban,a Bodrogban, a Hármas-Körösön, a Kettős-Körösön és a Sebes-Körösön, a Berettyóban
 és a Marosban (Hark a és Sallai 2004).
 

Élőhely: A kecsege folyami hal, amely a nagy folyók síkvidéki tájé-kának (potamális régió) teljes szakaszán megtalálható, azaz a viszonylag gyors folyású, többszörösen szétágazó, zátonyos medrű és kavicsos aljzatú márna szinttájtól a kisebb esésű, lassabban áramló, meanderező dévér szinttájig.
Kis rajokban csoportosulva általában a folyómeder mélyebb területeinek gödreiben tartózkodik, sziklás, kavicsos, homokos vagy kemény, agyagos aljzaton.
 A folyó áradásakor az elöntött ártereken keres táplálékot. A fiatal példányok életük első nyarán néha a sekély, homokos aljzatú mederrészekre tömörülnek. A víztározókban többnyire a felső szakaszon fordul elő, ahol a hidraulikai
paraméterek kevésbé térnek el a nem duzzasztott folyómederre jellemző viszonyoktól.
Tavakban igen ritkán bukkan fel. Például a nagyobb dunai árvizek idején egy-egy példánya a Fertőbe is eljutott (Faludi 1973). Ősszel, a víz hőmérsékletének csökkenésével nagyobb csapatokba verődik, és a folyómeder legmélyebb
szaka-szainak gödreibe húzódik, ahol táplálkozás nélkül vészeli át a téli hónapokat (BerG 1948). A tavaszi árhullámok megérkezésekor csapatosan vonul a felsőbb szaka-szokon elhelyezkedő ívóhelyek felé. A megfelelő
ívóhely kiválasztását befolyásolhatja az árhullámok hevessége, illetve elhúzódása. A szaporodást követően visszatér a mérsékelt vízáramlású élőhelyekre, ahol gazdagabb a táplálékkínálat. A vándorlások során megtett
 távolság általában nem haladja meg a 200 km-t és csak kivételes esetekben éri el a 300 km-t. Jelölés-visszafogásos felmérések eredményei szerint, az egyedek többsége 7-23 km-t vándorol naponta lefelé a folyókon (UnGer 1953, Ristič 1970).

Táplálkozás: A kecsege táplálékát elsősorban az aljzaton, illetve annak
közelében előforduló bentikus szervezetek alkotják. Ezek közül a vízi rovar-lárvák a legfontosabbak, mint az árvaszúnyogok (Chironomidae), tegzesek (Trichoptera), kérészek (Ephemeroptera), púposszúnyogok
 (Simulidae), álkérészek (Plecoptera), továbbá a kisebb puhatestűek (Spherium, Pisidium, Viviparus stb.), gyűrűsférgek (Oligochaeta, Polycheaeta, Hirudinea) és egyéb gerinctelenek (SokoloV és VaSileV 1989).
A kéré-szek és álkérészek tömeges rajzásakor megfigyelhető, hogy a kecsege a vízből kiugorva, a levegőben kapja el a kirepülő rovarokat. Számottevő mennyiségben találtak planktonikus ágascsápú rákokat (Cladocera)
 és evező-lábú rákokat (Copepoda) a Volga nagyobb víztározóiban megtelepedő kecsegék gyomrában (Lukin és társai 1981). Bolharákok (Gammaridae) dominanciáját mutattak ki a fiatal egyedek táplálékszervezetei között a Volga-delta térségében (PolyaninoVa 1972). Alkalmanként nagyobb mennyiségben fogyaszthat halikrát, beleértve a tokfélék ikráját is (KhoroSkho 1967). A nagyobb (45 cm-nél hosszabb) példányok táplálékában néha
 kisebb halak is előfordulnak (AriStoVSk aya 1954). Populációdinamika a kecsege testhossznövekedésének alakulását különböző európai vizeken, amely alapján a Duna szerbiai szakaszán (Janković 1958) viszonylag gyors, a Volga középső szakszán (Lukin 1937) viszont lényegesen lassúbb növekedés
 jellemzi a populációkat. Megfigyelhető, hogy a szerbiai Duna-szakaszon a hegyes és a tompaorrú forma növekedése eltérő, és az előbbinek gyorsabb a testhosszgyarapodása. A volgai adatok szerint a nagyobb víztározókból származó kecsegék jobban növekedtek, mint a duzzasztás által nem érintett folyósza-kaszon élő példányok (Lukin 1937, Lukin és társai 1981, GuroV 1966). A szerbiai Duna-szakaszon gyűjtött kecsegék (n=1246) koreloszlására vonatkozó adatok (Janković 1958) alapján a 3+ és 11+ közötti korcsoportokra
jellemző átlagos éves túlélési ráta 54% (Guti 2008). Ismerve a dunai kecsege testhossz-testtömeg összefüggését (KoVrižnych 1988) és a korcsoportok éves túlélését, megbecsülhető a populáció utánpótlásának várható
 biomasszája. Például, 10.000 példány 0+ korú kecsegeivadék várható biomasszája öt év múlva (5+) mintegy 150 kg lehet (Guti 2008). A hagyományos halászat évenkénti fogási eredménye-iben jelentős
mennyiségi ingadozás figyelhető meg, amely összefüggést mutat a korábbi évek vízállásának alakulásával (5. ábra). Mindez arra enged következtetni, hogy a vízjárás döntő tényező a kecsegeállomány
természetes utánpótlásának évenkénti változásában (Guti 2008).

Szaporodás: A kecsege viszonylag korán válik ivaréretté az európai tokfélék többi fajához képest. A 3-5 nyaras hímek és a 4-7 nyaras nőstények már szaporodóképesek a Dunában. Megfigyelték, hogy a hímek és a fiatalabb nőstények évente, de a nagyobb nőstények kétévente csak egyszer ívnak (Janković 1958). Feltételezhető, hogy az ívás periodi-citását a földrajzi szélesség is befolyásolja. Az északi terü-leteken később válnak ivaréretté
 az egyedek, és jelentős részük nem szaporodik évente. Az ívá megszakításokkal április elejétől május végéig, néha június közepéig tart, többnyire a magasabb vízállású periódusokban, 12-17 °C vízhőfok
mellett. Ha a hőmér-séklet 20-21 °C fölé emelkedik vagy 9,4 °C alá süllyed, az ívás megszakad (Janković 1958, Pintér 1989). Az ívás a folyómederben zajlik a finom hordaléktól mentes, 1-7 cm-es szemcseméretű kavicsos aljzaton, 7-15 m-es mély-ségben. Ritkán azonban előfordul, hogy kavicsos-homokos
 aljzatra helyezi ikráit. Ismertek olyan folyószakaszok, ahol évről évre rendszeresen megjelennek az íváshoz készülődő kecsegerajok. Más helyszíneken viszont csak bizonyos években tűnnek fel a szaporodási
 időszakban, többnyire a vízállástól függően, esetleg a folyómeder geomorfológiai viszonyainak megváltozása következtében. A kecsege ívási viselkedése csak részben ismert. A hímek korábban
érkeznek az ívóhelyhez, amikor a vízhőfok eléri a 9-11 °C-ot, míg a nőstények 12-13 °C-nál jelennek csak meg. A csoportos ívás után az erősen ragadós, szürkésfekete megtermé-kenyült ikrák az aljzathoz tapadnak. Egy-egy ikrás 10.000-60.000 szem, 1,85-2,85 mm átmérőjű ikrát érlel, a testméretétől és
életkorától függően. A spermiumok viszonylag hosszú ideig, 5-6 órán keresztül életképesek a vízben.
Az ívást követően a nősté-nyek azonnal elhagyják a helyszínt, viszont a hímek tovább maradnak, és több nőstény ikráját is megterméke-nyíthetik. A szaporodási időszakban nem táplálkoznak az egyedek.
Az ikra általában 5-7 nap után kel ki, fejlődéséhez 60-90 napfok szük-séges. A fény felé törekvő (pozitív fototropizmus), ún. gyertyázó úszó mozgást végző 6-8 mm-es lárvák a lassú vízáramlású mederszaka-szokra sodródnak, ahol 5-7 nap után kezdik meg önálló táplálkozásukat. Ezt követően
viszonylag gyors növe-kedésnek indulnak (Pintér 1989), és egyhónapos korban elérik a 3-4 cm-es hosszúságot. A nyárvégi-koraőszi időszakban hosszuk 8-18 cm, de kivételesen akár a 25 cm is lehet (SokoloV és VaSileV 1989).

Gazdasági jelentőség: A kecsegét mint ízletes húsú halat nagyra becsült
 eledelnek tartották már a középkorban is (Her m a n1887), és a mai napig jelentős a piaci kereslete (HorVáthés munkatársai 1991). Az emberi tevékenység környe-zetterhelő hatásait jobban tolerálták
 populációi, mint a tokfélék többi faja, ennélfogva a 20. század végéig viszonylag jelentős mennyiségben fogták a halászok és horgászok a Közép-Duna vízrendszerében. Az átlagos évenkénti kecsegefogás 1958 és 1981 között a Dunában 3. ábra. A Duna dévérzónája. A kecsege növekedése
különböző vízterületeken: (1) Kovrižnych 1988, (2) Janković 1958, (3) Lukin 1937, (4) Lukin és társai 1981, (5) Gurov 19665. ábra. Az átlagos havi vízállások és az éves kecsegefogások alakulása a Duna magyarországi szakaszán (1950-1977) (Guti 2008)

TUDOMÁNY HALÁSZAT|3130|HALÁSZATVol. 108/1. (2015) pp. 28–38.Vol. 108/1. (2015) pp.

28–38.63,5 t volt, amelynek 57,5%-át a korábbi jugoszláv, 28,0%-át a bolgár, 10,5%-át a román, 3,5%-át a magyar és 0,5%-át a korábbi csehszlovák szakaszon zsákmá-nyolták (HenSel és Holčik 1997). A magyarországi kecse-gefogások az állomány csökkenését jelezték az 1960-as években (Jaczó 1974, Tóth 1979), de az 1970-es évek kezdetétől az 1990-es évek végéig egy látványos javulás volt megfigyelhető. Az országos fogás közel harmadát a horgászok
zsákmányolták az 1955 és 2004 közötti időszakban. A halászok és a horgászok halfogási adat-sorai között nem figyelhető meg jelentős összefüggés (r = 0.445). A hivatásos halászok fogása 2,2 t (1966) és 30,4 t (1999) között ingadozott, átlagosan 10,3 t volt. A horgászok zsákmánya 2,3 t (1974) és 10,2 t (1986) között változott, átlagosan 5,6 t volt.
A kecsege szaporításával már a 19. század közepén próbálkoztak Oroszországban (OSzjannikoV 1870).
Az 1930-as években orosz haltenyésztők dolgozták ki a hal hipofíziskivonatát felhasználó indukált szaporítást (hipofizálás) a tokfélék üzemi méretű tenyésztésére, ami az 1940-es évektől terjedt el
 a gyakorlatban (Szabó 2000). Magyarországon az 1940-es évek végén szaporítottak először kecsegét,
és a néhány napos lárvákat a Duna paksi szakaszán telepítették vissza (Jaczó 1953).
Az 1970-es és 1980-as években a százhalombattai TEHAG és a szarvasi HAKI tökéletesítette a hormonindukció, vala-mint az ikrainkubáció eljárásait, és tömegesen kezdték előállítani a kecsegelárvát.
A Dunába kihelyezett kecsegeivadék telepítése nem volt szisztematikus, és hiányos a dokumentációja is (Guti 2008). A rendelkezésre álló adatok szerint 1988-ban 80.000 db., 1991-ben 3.000 db.,1992-ben 5.000 db., 1992-ben és 1996-ban 20.000 db, 1999-ben és 2000-ben ugyancsak 20.000 db, 2002-ben
 pedig 60.000 db. ivadékot telepítettek a Duna hazai szakaszán. A halászati hasznosítók véleménye szerint a mesterséges állománypótlás hozzájárult a magyaror-szági kecsegefogások növekedéséhez az 1970-es évektől
(Horváth és társai 1991), a populációdinamikai elem-zések ezzel szemben a hidrológiai tényezők jelentőségét igazolták (Guti 2008). Az utóbbi években néhány hazai cég sikerrel próbál-kozott piaci méretű kecsege recirkulációs rendszerben, illetve átfolyóvizes medencékben történő nevelésével,
évente több tonnás mennyiséget termelve. A kecsege hasz-nosításának további területe az akvarisztika. Jelentős mennyiségű ivadék értékesíthető a nemzetközi díszhal-kereskedelemben, ahol a sárga és a fehér
színváltozatok nagyon keresettek.

forrás: Guti Gábor /MTA ÖK Duna-kutató Intézet