A süllő a bajnok a műcsalizottak között

Időpontja: 2012-01-17

A süllő a bajnok a műcsalizottak között 2012. január 17.

A süllő nem méretével és küzdőképességével, hanem zsákmányolásának igényességével érdemelte ki népszerűségét – A sikerhez vezető út beszaggatott műcsalikkal van kikövezve.

A síkvidéki vizek ragadozói között a süllőnél akadnak nagyobbak, meg olyanok is, amelyek a csalira attraktívabban támadnak, és horogra akadva hevesebben küzdenek. A süllő horgászását azonban más, kevésbé szembeötlő elemek együttese teszi élvezetessé. Amíg a csali bevetésének és bevontatásának egyhangúsága – ha kitartóan műveljük – a ragadozók többségénél eredménnyel járhat, addig a süllő esetében ez nem szavatolja a sikert.

A kivételek ellenére szabályszerűnek tekinthető, hogy a süllő part menti és felszín közeli aktivitása alkonyatkor és éjszaka az év melegebb időszakaira jellemző. Ez idő tájt viszont a mély és sodrott vízszakaszokon fenékközelben célszerű pörgetni rá, és ennek során a gumitáncosok domináns műcsaliknak számítanak, de kiválasztásuknál sokkal fontosabb olykor bonyolult és árnyalt vezetésük.

Követelménynek számít, hogy a csalinak fenékig kell merülnie, vontatás során is közelében kell maradnia, és gyakran kell érintkeznie vele. Ennek elérése végett leginkább a következő műveletsor a célravezető: a bevetés után magasra tartott bottal néhány másodpercig futni hagyjuk a zsinórt, és csak ekkor zárjuk vissza a felkapókart; kivárjuk, hogy feszesre álljon a szerelék; folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a csalival, hogy érzékelhessük a vízfenékkel való találkozását. Legyünk résen, már csalimerülés közben is lehet kapásunk. Miután a csali feneket ért, engedjük le a bot hegyét, és csévéljük fel a zsinórfelesleget. Ezt követően a csalit a botheggyel vezetjük, elemeljük a fenéktől, és feszesen tartott zsinórral várjuk, hogy ismét aláhulljon. Amikor ez megtörtént, a bothegyet ismét leengedjük, közben felcsévélünk. Fokozott figyelmet kell szentelnünk a csali aláhullásának időtartamára. Ajánlatos, hogy kettőtől nyolc másodpercig tartson, de az se baj, ha ennél hosszabb időt vesz igénybe. A kapások óriási hányada – mintegy 95 százaléka – ugyanis éppen akkor történik, amikor a megemelést követően a csali lassan megindul a vízfenék irányába.

A kapások jellege a süllő támadásának irányától függően igen sokféle. Leginkább rövid és erélyes ráharapás formájában jelentkeznek. De lehetnek rávágósak is, mint ahogy a balin szokta. Esetenként pedig úgynevezett megtolós kapásaink is lehetnek, amelyeket a szerelék belazulása által észlelünk. Ahhoz, hogy érzékeljük a kapást és meg tudjuk különböztetni a kapástípusokat, nagyon együtt kell lennünk a szerelékkel. Közben sohasem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a csupa csont süllőpofában a horog nehezen kapaszkodik meg, a bevágás erejével nem szabad fukarkodni.

A csalivezetés gyorsaságával és kívánt ütemével az ólomfej tömegének is összhangban kell lennie. A víz mélysége, a sodrás, a csaliméret, a zsinór vastagsága, a ragadozók hangulata… – együttes hatásuk csak sokéves vízparti tapasztalatok alapján kamatoztatható, hiszen meghatározása rendkívül bonyolult, sem képletbe, sem szabályba nem foglalható.

Vonatkozik ez a horgászhely kiválasztására is. Mivel a helyre szakosodott bajnokok a tanácsadásban rendszerint szűkmarkúak, puskázni kell. Ellesni az elleshetőt. Nagy általánosságban a süllő tartózkodási helyei télidőben a kettőtől nyolcméteres mélységig terjedő tartományra korlátozódnak, a félméteres és a tízen túli mélységek szabálybontóak. Ugyancsak általános útmutatók, ám fontos mozaikkockái a téli süllőpörgetésnek, hogy a sodrott szakaszok akadói és a mederhajlatok egyaránt ragadozómarasztalók. Ennél azonban fontosabb annak ismerete, hogy a süllő kószálásra hajlamos hal, ezért nekünk is – szó szerint – járnunk kell utána. Ha tíz-tizenöt perces helyvallatás után sincs kapás, és csalicsere után ez megismétlődik, akkor kár a gőzért, helyet kell váltani. Tudni kell, hogy megfelelő helyen, megfelelő és helyesen vezetett csalival már az első bevetések során kapásunk lesz.

A csaliveszteség szerves része a süllőpörgetésnek. A mi szakmánkban szabálynak számít, hogy a sikerhez vezető út beszaggatott műcsalikkal van kikövezve. Ennek ellenére a szakítások nagy hányada a tapasztalatlanságnak tudható be, és az ólomfej helytelen tömegében, a csalivezetés téves szögbezárásában, vagy a csalivezetés hibás ütemében nyilvánul meg. Mértékadó, hogy csiklandós terepeken a horgászatonkénti öt-tíz szakítás természetes, az ennél több már baj.

Vigasztaló, hogy a szóban forgó műcsalik nem drágák, valamint az is, hogy a hazai pecaipar mind ólomfejű horogból, mind gumitáncosokból igen jó minőségűt állít elő.

Megszívlelendő, hogy nem „kötelező” minden kifogott süllőt hazavinni. A süllő húsminősége miatt ínyencfalatnak számít, és piaci értéke számottevő, eszmei értéke azonban ennél is magasabb. Egyelőre és többnyire csak a pörgetők fiatalabb nemzedékére jellemző, hogy nemcsak a tilalmi időt, darab- és méretkorlátozást tartják be, hanem az anyahalak kategóriájába tartozó egyedek is visszaengedik. A jövő zenéje – a kezdetek ígéretesek –, hogy ez mozgalommá fajul-e.

Forrás: www.magyarszo.com