Miskolci Legendák: A Hámori-tó titka

Időpontja: 2011-07-29

Miskolci Legendák: A Hámori-tó titka 2011. július 28.

Részletek a Miskolci legendák című könyvből...ami augusztus elsejétől díszkötésben is megvásárolható az Alexandra Könyvkiadó boltjaiban.

Valamikor, több száz évvel ezelőtt a Hámori-tó helyén egy természetes tó vize kéklett. A Szinva édesvízi mészkőlerakódásaiból hosszú évek alatt kialakult nagy mészkőtömb zárta el a medret, duzzasztotta állóvízzé a patak vizét. A környékbeliek gyakran egészítették ki szűkös táplálékaikat a természet adta tóból kifogott halakkal. Akkoriban – a középkor századaiban – nemcsak a járványok, hanem az éhínség is pusztította az embereket; nagy kincsnek számítottak a Fel-tó halai. A falubeliek nevezték el így, hiszen a völgyben ülő házakhoz képest fenn volt a tó, s fel kellett kapaszkodniuk hozzá.

Azt mesélik, hogy egyszer nagy éhínség pusztított a környéken, hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Nem volt gabona, hogy kását főzzenek, kenyeret süssenek; egyedüli élelemként csak a hal szolgált, amit a Garadna patakból vagy a Fel-tóból ki tudtak fogni. Csak hát ahol megszaporodnak a horgászok, ott megfogyatkoznak a halak, nincs idejük se számban, se termetben gyarapodni. Ebben az időben, aki csak tehette, hajnalban már a tóparton ülve várta a hal képében a tóból érkező jószerencsét, amely egyre ritkábban köszöntött szegény éhezőkre. Azt mondják, egy kora őszi hajnalon ismeretlen, sovány, harminc körüli férfi
tűnt fel a tóparton. Mezítláb volt, ezt azonban nem találta senki szokatlannak, hiszen akkoriban keveseknek telt lábbelire. A járása szokatlanul könnyed, szinte lebegő volt, mintha a testének nem lett volna súlya, a fű szinte meg sem hajlott a talpa alatt. Hosszú, sötét haja göndör csigákban omlott a vállaira, arcát szakáll keretezte. Fehér ruháját láthatóan belepte az út pora. A Fel-tónál halfogással próbálkozók mégis mind felfigyeltek különös járására, arcának szomorúságára, szikár
alakjára, prófétai külsejére.


Az ismeretlen hosszan figyelte a tóban vesszőkosárral halászókat, akik sokadszori próbálkozás után is csak néhány domolykót emeltek ki a vízből. Ott vergődtek a kosárban, s bár aprók voltak, nem dobták őket vissza: a szükség törvényt bont, az éhség nagy úr – a kis hal is jobb, mint a semmi. Az apró domolykók egy vízzel teli edénybe kerültek, a kosarazók tovább próbálkoztak, ám nem sok sikerrel.
A reggel megette a hajnalt, a Fel-tó azonban nem adott több ennivalót.

Az idegen könnyed lépteivel körbejárta a tavat, majd leült a partra, a legszegényebb falubéli, Kódis közelébe. Így hívta őt mindenki, mert a felesége halála után a rámaradt tizenkét gyerekkel gyakran eljárt koldulni a környékbéli módosabb gazdákhoz. Kódis hitvány vesszőkosarában egyetlen árva keszeg vergődött csak. Azt nézte a jövevény, és azt nézte Kódis is nagy keserűséggel. Tizenkét éhes szájnak – ha a magáét nem is számítja, kevés azaz egy hal. Talán jobb, ha haza sem viszi, megsüti itt
a tóparton és megeszi, akkor egy kicsit erőre kap. Hiszen harmadik napja nem evett, inni is csak vizet ivott. Szédelgett már az éhségtől, mégis elvetette a gondolatot, hogy egymaga egye meg a halat. Úgy érezte, nem tudna lenyelni egy falatot sem a sült keszegből, pedig már a gondolatára is összefutott a szájában a nyál.

Részletek a Miskolci legendák című könyvből.