Tengeri hal magyar tóból

Időpontja: 2012-01-16

Tengeri hal magyar tóból 2012. január 16.

Ásott hal, barramundi, vörös árnyékhal, lapátorrú tok. Az csak sejthető, hogy halakról van szó, de hogy egy részüket már esszük is javában, sőt Magyarországon termelik a halászok, az csak kevesek számára ismert. Pedig a halgazdák ezerrel kutatják, s többségében meg is találják az új utakat.

Talán a halászat az egyik olyan ágazat a borászat mellett, mely nemhogy megőrizte húsz évvel ezelőtti színvonalát, de jelentősen emelni is volt képes, s tartja a tempót, sőt sok esetben megelőzi európai vetélytársait. Ennek egyik módja az új halfajok tesztelése, bevezetése a piacra. Ma már két sikerről is beszámolhatunk: a már mindenki által ismert ásott halról, avagy köznéven afrikai harcsáról, illetve a most felfutó barramundiról.

Az ásott hal attól ásott, hogy afrikai élőhelyén a tavak hetekre, hónapokra kiszáradnak, s a hal úgy vészeli át a 40 fokos időszakot, hogy mélyen beássa magát az iszapba, vastag bőre nem engedi kiszáradni, s rendszeresen levegőt vesz. Igen van egy tüdőszerű szerve a kopoltyúja mellett, mellyel képes úgy lélegezni, mint mi. S hogy miként keveredett hazánkba? Kalandosan. Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. tulajdonosa és vezetője emlékezet szerint még a '80-as évek végén Moszkvából hazafelé jövet egy haltudós társával beugrottak egy holland egyetem halbiológiai tanszékére ismerősöket meglátogatni, amikor valami égtelen büdöst éreztek. Az akváriumokban szinte barna vízben hemzsegtek valami harcsafélék. A hollandok akkor már kísérleteztek az afrikai harcsával, s elmondták, hogy ez a hal semmire nem kényes, csak arra, hogy a vizük ne hűljön 20 fok alá.

Nos, egyből kikönyörögtünk néhány példányt, és hazahoztuk – emlékezik Lévai. A százhalombattai Temperáltvizű Halgazdaság (Tehag) és a szarvasi kutatóintézet is foglalkozgatott vele, de igazi gazdája nem volt az állatnak. Aztán néhányan komolyabban vették, sikerült a szaporítása és nagyüzemi termelése. Így aztán az utóbbi 5 év igazi sikertörténetévé vált e hal. A magyar lakosság és gasztronómia befogadta, ma már 1500 tonnát tudunk eladni belőle. Ugyanis szálkamentes, finom húsú halról van szó, melynek termelése és kínálata egész évben folyamatos.

Utóbbiak váltak alapvető fontosságúvá a barramundi tenyésztés hazai – és igazából európai – atyjának, Borbély Gyulának is. A világ csupán 15 éve kezdett bele ennek az Ausztrál tengerpartok mentén élő halnak a tenyésztésébe, mindenki féltve őrzi eredményeit, tudását. Borbély – aki lévaihoz hasonlóan a magyar haltenyésztés eredményeit Dél-Amerikában, a Közel- és Távol-Keleten adta át a nyolcvanas években, s maguk is sokat tanultak – egy olyan halat keresett, mely szálkamentes, a hazai halízekhez hasonló húsú, és egész évben folyamatosan termelhető. A barramundira esett választása, de azért nem volt egyszerű az ügy. A hal egy tengeri sügérféle, mely megnő vagy 50-60 kilósra is, nekünk viszont nincs tengerünk. De ez sem megoldhatatlan e süllőhúshoz hasonló minőséget produkáló hal esetében: életének első éveit ugyanis folyókban tölti, s csak ivaréretten vándorol 3-4 kilós korában a tengerbe. Ráadásul az összes egyed hím, mely a tengerben ívik az ottani nőstényekkel, majd rövidesen maga is ikrássá alakul át. A kikelt lárvák pedig elindulnak a folyók felé, s a kör bezárult.

Nos, ezt a csodát használja ki Borbély Gyula jászkiséri halgazdaságában, támaszkodva annak a konzorciumnak – debreceni és a gödöllői egyetem, egy halfeldolgozóval kiegészülve – az eredményeire, mely két éve dolgozik már a projekten és még két év van vissza, hogy az itthoni szaporítást is tökéletesítsék. Szempont volt, hogy a hal véletlenül kijutva a hazai vizekbe se okozzon ökológiai kárt. És ez könnyen teljesül, ugyanis 28 fokos meleget igényel, s 16 fokon már elpusztul. Óriási, temperált vizű medencékben nevelik a halakat 30-40 dekás, illetve 1-2 kilós korukig, s adják át a kereskedőknek. A kisebbeket egészben sütve, a nagyobbakat már inkább filézve használhatjuk fel a legjobban. A hús szaftosabb a süllőnél, de íze hasonlóan semleges és szálkamentes! Ez nagyon fontos a mai világban, mert felnőtt úgy egy generáció, amely azért nem eszik hazai halat, mert szálkás. Holott egyszerű fogásokkal eltüntethető a halcsont, de a halászok úgy tűnik inkább a másik irányt választották.

Ahogy a már előbb említett Lévai Ferenc is, aki most éppen a lapátorrú tokkal kísérletezik. Ez egy észak-amerikai tokféle, a mi kecsegénk, vizánk rokona, csak van egy hódfarokhoz hasonló lapát a fején, mellyel a planktonokat terelgeti a szájába. E hal ugyanis ezen él, így a hazai tavakban jól fejlődik. Lévaiéknál egy éves korára e hal elérte a 40 dekás nagyságot, 6 kilós korában pedig már ikrája is érett arra, hogy kaviár készüljön belőle. Nem mellesleg húsa szálkamentes, szaftos, egészséges zsírral átszőtt, kimondottan grillezni és pörköltnek való! Piacra 2012-ben kerülhet az első 1-2 tonna. A szarvasi kutatóintézettel közösen dolgoznak az ügyön, s úgy tűnik lehet belőle valami.

Nem mondható ez el az évek óta kutatott ázsiai tilápiával: növekedési erélye nálunk jóval kisebb, mint hazájában, ráadásul a kárászhoz hasonló édeskés íze az átlagos magyar ízlésnek nem nagyon felelt meg. Nagy kérdés, hogy mi lesz azzal a kísérlettel, mely a vörös árnyékhallal folyik.

Forrás: www.szabadfold.hu